Passau

Korán ébredtünk (6:30-kor), mert Klara-nak suliba kellett mennie. Megkaptam a lakáskulcsot, majd elkísért a cserkész-irodába Andrea-hoz. Az irodai gépekről tudtam netezni, gyorsan feltöltöttem pár képet és bejegyzést. Közben Andrea próbált velem kommunikálni, elmagyarázta hogy van ez a német cserkészeknél (4 fő csoport van – katolikusok, evangélikusok talán, fiúk, lányok – ha jól értelmeztem, de a jamboree-k alkalmával egy cserkészcsapatként vannak jelen). Mivel neki sok dolga volt, szerzett nekem egy aranyos idegenvezetőt Ulrike személyében. Azzal kezdtük, hogy felmásztunk a várba, ahonnan beláttuk az egész várost. Közben mesélt és mesélt (próbáltam én is mesélni), s egyre többet megtudtunk egymásról. Na és mielőtt a kedves olvasóba valamiféle kósza gondolat is felmerülne AKÁRMIRŐL, kénytelen leszek gyorsan megfékezni szárnyalni kezdő gondolatait, mivel eme történet azon kanyara nem következik be... (ez több képzavar egy mondatban kérem!)

Szóval ott tartottam hogy megnéztük a várat, aztán visszasétáltunk a városba. Ekkor mutatta meg nekem Rike az eldugott boldog Gizella templomot. Először, mikor mondta, bevallom nem esett le kiről van szó, de aztán megvilágosodtam! Aztán a történet is kerekké vált előttem - de mivel ezt feladtam rejtvényként, hozzászólásban várom a helyes megfejtéseket! /„Giselagrab”/

Fél egyre beszéltük meg a találkozót Andreával egy bajor étteremben, úgyhogy még volt egy óránk nézelődni. Lementünk a Duna és az Inn folyó torkolatához. Sétálgattunk a bevásárló utcákon, piacoztunk, majd végre elérkezett az ebédidő, hatalmas adag bajor tálat kaptam mindenféle bajor specialitassal. Hosszas beszélgetés után könnyes búcsút vettünk Rike-től, Andreaval még bevásároltunk (térképet vettem meg vacsorához valót), majd visszamentünk az irodába. Még nézelődtem kicsit a CS-en, aztán mennem kellett, hogy kész kajával várjam Klara-t.

Neki is álltam a kajának (spenótos nokedli sajtszósszal – szinte ugyan-az, mint a tojásos nokedli, csak zöld), de kisebb falakba ütköztem. Nem volt hoghagymanyomója – ez még a kissebbik gond. Nem volt nokedliszaggatója – még ez sem vészes. Viszont én elfelejtettem sajtokat venni... Megvárjam mig hazaér, aztán menjek el, vagy visszaérek mielőtt hazaér? Merthogy csak nekem volt kulcsom. Hát vártam...

Megjött, gyorsan elszaladtam a sajtokért, majd nekiláttam. Először nagylyukú szitán próbálkoztam. Hát siralma, sőt csúnya vége lett. Következő kör: deszkán én szaggatom bele, mint a nagyok. Na így már mindjárt más! Belakmároztunk, elmosogattunk, megvártunk egy havert és mentünk a városba. Társasasjátékokat játszottunk egy kocsmában, de úgy elröpült mellette az idő, hogy csak mikor elindultunk jöttünk rá, hogy éjfél van. Reggel meg ugye megint korán kelés!

Összességében nagyon élvestem az ittlétemet – a nyelvi nehézségek ellenére (bár ha belegondolok, itt az angol/némettel még elboldogulok, de mi lesz majd olaszországban?!). Köszönöm a csajoknak, és ermészetesen a Szlovákiai Magyar Cserkésszövetségnek is, aki felvette a kapcsolatot az itteni cserkészekkel.