Luzern – Ersfeld (Urnersee alatt)

Eme híres nap, amikor is megpróbáltatások sora ért folyamatosan:

Reggelre ugyan elállt az eső, de az út elég sáros maradt. Mindamellett talán ismerős az a folytogató párás meleg, ami ilyenkor van. Hát ilyen időben kezdtem el lassacskán az aznapi mászást. 800 m-re kell feljutnom (többször is). A táj egyébként lenyűgözö, mindenütt hegyek, köztük tavak sokasága. A kijelölt kerékpárúton haladok, ami egyszer csak arra akar kényszeríteni, hogy kompozzak át a túloldalra. „Fizessek azért, hogy tekerjek plusz 50 km-t? Hogyne – persze! Térkép elő, GPS-en leellenőrizni: GPS szerint arra nincs út, de a térkép szerint van – biztos valami földút csupán, na de hát az jó nekem, nemde?! A parton megebédelek, sikerül netet is találnom, ahol olvasom Zoli kommentjét, miszerint nem mindig a rövidebb út a legrövidebb. Igen, tudom, de most rövidíteni „kényszerülök”. Gyerünk hát!

Ismét mászás következik, ráadásul elég meredek. Felérve megcsodálom a tájat, aztán kezdődhet az ereszkedés. Nem lesz itt semmi baj... ...azazhogy... ...egyszer csak tényleg véget ér az út. Na de folytatódik a gyelogút. Kicsit kavicsos, kicsit meredek, de hát kibírjuk.

Aztán egyszer csak: LÉPCSŐK. Biztos csak ezen a darabon, menjünk tovább – másmerre úgy sem tudok menni, visszafordulni meg nem akarok. Pár lépcsőfokon mindenestül viszem a bringát, de aztán egyre meredekebb lesz a terep, egyre keményebb. Megállok. Na most mi legyen?!

Folytatom! Próbáljuk meg a lépcsők mellett: na de ha beindul az 50 kg, nehéz megfogni. Ki is szalad a lő a kezeim alól, és csimm-bumm-dirr-durr, már fekszik is a földön. Áááá.. majdnem mondtam valamit! Lepakolok, cuccokat külön kézbe leviszem pár métert, majd vissza a bringáért. Ezt megismétlem párszázszor, kb. másfél órán keresztül. Elkezd esni – a lépcsők csúszósak, a terhem nehéz. Fáradok. De menni kell – már látom a végét (dehogy látom!)... Azt hiszem egy kicsit ideges vagyok. Miért csinálom ezt magammal?! Remélem tóléli a felszerelésem – és a bringám is – na meg én is.

Kemény csata ez mind a tereppel, mind a cuccokkal, mind az időjárással... és önmagammal is! De nem olyan fából faragtak asszem, akit egy ilyen kis „móka” megtörne... bár kissé idegesen teszem meg az utolsó métereket, de MEGCSINÁLTAM! És azt kell hogy mondjam, megérte, mert egy nagyon frankó úton ereszkedtem tovább. 400 m körül másztam lefelé azért, hogy átszáguldhassak egy majd egy kilóméter hosszú alagúton.

És kb. ennyi volt a jóból, ami ma jutott nekem, mert újra megjött az eső. Azaz még csak a jelei, de már annyira talán kiismertem a svájci időjárást, hogy nem reménykedtem a kegyelemben. Keressünk hát egy újjabb hidat. Szerencsére visszatértem az autópályához, úgyhogy reménykedhettem, hogy találok egyet. De előtte még elbizonytalanodtam a kerékpárút folytatását illetően. Annak ellenére, hogy Svájcban nagyon jól ki vannak táblázva a kerékpárutak. Egy-két fölösleges kör után végülis jó felé indultam el először.

Végülis találtam egy „fél”-aluljárót. Oda szépen befészkeltem magam. Na és ekkor jött az a bizonyos pofon, ami már nem kellett volna aznapra. Nem kell megijedni, nem történt semmi félelmetes, „csupán” mikor kibontottam a „konyhám” ajtaját szembesültem a szörnyűséggel: az égési sérülésekre hozott hab a flakonjából a táskámba került, de az utolsó cseppig. Minden, de minden olyan lett! Mosogathattam, törölgethettem... megirtam az sms-t a twitterre, vettem egy naaagy levegőt, és lenyugodtam. Minek idegeskedjek feleslegesen? „Ember! A legjobb sorod van mostanság, ne merj kiakadni egy ilyen kis semmiségen! Szóval elő a jókedvvel! Nevess az égre, nevesd ki magadat és légy vidám!”

Számokban: 100,45 km – 7,14  óra a nyeregben – 13,89 km/h átlag – 59,34 max