Ersfeld – Quinto után valahol

Reggel egész 9-ig szunyókálok. Részben mert megengedem magamnak, mivelhogy aznap tudom, már komoly mászások lesznek, részben meg azért, merthogy... elaludtam. Nyugodtan megreggeliztem, majd nekivágtam. Az időjárás szerencsére mellém állt, bízom benne, hogy a hegy szelleme is megengedi, hogy megismerkedjek vele. Bár szerintem ma még nem jutok fel olyan magasra.

Pár km után egy tábla fogad, miszerint a következő kilométereken 860 m-t fogok mászni. Na essünk neki! Jó kedvvel, elszántan és izgatottan vágok neki a hágónak. A táj egyre szebb, két hegyvonulat közt haladok lassan felfelé. Nyugodt tempóban tekerek, nem akarom magam kifárasztani. Mikor felértem arra a bizonyos cca. 1500 méterre tszf. egy újabb tábla fogad: a következő kilométereken újabb 600 métert teszek meg felfelé...

A második kanyar után elémtárult egy csodálatos, ámde komoly kihívásnak ígérkező világ. Megláttam az előttem lévő havas csúcsokat, amint hosszú kanyargós út vezet feléjük. Lassan haladtam, szinte csak kóstolgattam a kilométereket, közben nézelődtem és ámuldoztam. Bár nem tűnt olyan meredeknek az út, mégis meg kellett küzdenem az előrehaladással. A csúcs felé közeledve már jócskán elfáradtam. Nem gondoltam volna, hogy ma 2000 m fölé jutok. Azt viszont gondoltam, hogy lesz még pár ilyenben részem... na mármost: a csúcson „sztárfotó”, „hóbuckának támasztott kerékpár-fotó”, tájfotó... ezalatt kicsit megszáradtam, majd beöltöztem a lefeléhez. 400 m-re fogok ereszkedni, s mindezt pár km alatt! Remek lesz!!!

Az első kanyarban eszembe jut – hát ezt fel kell venni! Nagy nehezen felerősítettem a kamerát a kormánytáskára (milyen jól jött volna most az a fejkamera). Sajnos az úttest panelekből állt, így nem igazán mertem gyorsabban menni 50-nél (így is fél kézzel tartanom kellett a kamerát). 5 perc után aztán fogtam magam, elraktam a kamerát és élveztem a lejtőzést. A kanyarokban ezzel a megpakolt kerékpárral az érzés leírhatatlan – valami ilyet érezhetnek a motorosok ezeken a szerpentineken lefelé. Valószínűleg a fülig ért a szám (hacsak nem nevettem körbe a fejemet)... egyszerűen FANTASZTIKUS élmény lefelé száguldozni eme csodálatos tájon. Még-még-még akarok!!! Nem lehet ezeket a dolgokat megfelelően szavakba önteni kérem, ki kell próbálni, érezni, látni, átélni...

Na de pár szót még had ejtsek a mászásról: tudtam hogy a környék – azaz szinte egész svájc – tele van iható vizű kutakkal, így csupán egy liter vizet vittem magammal. Megpróbáltam az ételekből is a minimálisat vinni, mert ugye ilyenkor tényleg grammániássá válik az ember. Ennek eredménye az lett, hogy kicsit éhesen tekertem felfelé – ez azért is volt, merthogy spóroltam. Vagyis inkább mindig tűztem ki magam elé kisebb célokat, hogy majd ezután a kanyar után, vagy az után a vízesés után majd megállok, vagy harapok valamit, de aztán mindig tovább és tovább hajtottam magam. Kemény csata volt ez, de nem tudtam mi vár rám, mire hogy fog reagálni a szervezetem. Előkerült a meleg kesztyű is. Fönt, 2000 m-en 9 fok körül volt a hőmérséklet, kicsit szelesebb is volt talán az idő. Jól fel is öltöztem a száguldozáshoz, de aztán a második kanyar után rájöttem, hogy teljesen felesleges volt, mivel gurultam lefelé a nyárba. Ráadásul az addigi német svájc helyett megérkeztem az olasz svájcba – és ez látszott az épületeken is (furán is mutatnak a pálmafák hófödte hegyekkel a hátuk mögött). Egy faluban sikerült is vizet tankolnom, sőt később még bevásárolnom is, úgyhogy teljes lelki nyugalommal kezdtem neki a szálláskeresésnek. Mint Németországban a magaslesekre, úgy Svájcban a hidak alatti részre kaptam rá, így ismételten egy jó kis helyen találtam szállást.

Számokban: 79,67 km – 6,24  óra a nyeregben – 12,43 km/h átlag – 62,87 max
2106 m tszf. magasság