Szóval ott tartottunk, hogy kedden éjszaka Aradon a Wine Princes borászatában állítottunk sátrat (újabb 108 km után). Sajnos már nagyon későn érkeztünk meg, így a borozás elmaradt... volna, hacsak nem találok egy másik fotóalbumot, ami az ellenkezőjét bizonyítja :) Eszerint mégiscsak kipukkant egy palack ;) A twitter bejegyzésből meg tudjuk, hogy előző este Lénával beszélgettünk hajnalig, itt meg ugyebár akkor a borozás (jó, egy palackkal csak na). Viszont az előbb említett fotóalbum bizonyítja azt is, hogy megvolt az első beavatás is! Marika valószínűleg napszúrást kapott. Egyből be is ugrott a kép, amint Arad főterén pihenünk és locsoljuk a "jányt" (innen még 30 km egy forgalmas főúton a borászat).

Másnap a Marosparton vadkempingeztünk. Persze volt izgalom napközben is: "Lehel elszaladt egy nénivel hagymáért meg kenyérért a szalonnához. De ennek mar 5 perce. Kezdünk aggódni... :)" Másnap: "Este a szalonnázás jól sikerült: mindenkinek rémálmai voltak - főleg Marikának, ettől pedig Lehelnek... Szokás szerint "kipihentük" magunkat" - állt a twitter bejegyzésben. Bővebben: Az éjszakát ugyebár  a szabad ég alatt töltöttük. Marikának ki kellett mennie szükségre, de máshogy nem tudott, csak úgy, hogy átlépett Lehel felett, aki erre felriad, kipattant a hálózsákból, s ráordított a Marikára, hogy "Vváááá!!!". Ő persze meg erre vissza még hangosabban hogy "Áááá!!!", mire Lehel vissza, hogy "Ááááá!!!".

A következő éjszakai szálláshely megtalálása is nehezebb dió volt. Ránkesteledett, s eléggé lakott volt már a folyópart. Egy szélső utca végén próbálkoztunk, azonban rengeteg kóbor kutya volt, ezért megpróbálkoztunk: becsöngettünk az első, szimpatikusnak tűnő házhoz, hogy aludhassunk kint az udvarban. Az idősebb úr gondolkodás nélkül beengedett, sőt, még a nyári konyháját is felajánlotta. A magyart is törte némileg, pedig ezen a vidéken nagyon nem számítottunk rá. Leheléknek majdnem könnybe lábadt a szeme amikor: Mivel a bácsi családja épp kirándult, ő ezidőre kihozott a gyermekotthonból egy kislányt nyaralni, aki kérdezte tőle, hogy "papa, kik ezek". Ő szemrebbenés nélkül azt válaszolta: "a barátaim..." (nem akarok magyarázkodni, csak segíteni, hogy éreztessem a súlyát - egy román ember, egy vadidegen magyar emberre azt mondja, hogy a barátja).

Itt már azonban az öcsém, Balázs is kezdett lábadozni, másnap aztán kijött rajta is a felkészületlenség eredménye. "Marikat tegnapelőtt avattuk: napszúrást kaphatott. Az éjjel a Balázsunk volt soron. Még kicsit lábadozik, de most mar mindenki igazi túrabringás." Ilyen éjszaka után próbáltunk meg aztán tovább haladni a tikkasztó augusztusi hőségben. Hát, sok mindent láttam már, de olyat még nem, hogy egy embert csak a teste visz előre, ő maga nem tudom hol járt, de a szemei fennakadva, bőre hófehér, s úgy teker. Ott nyomban megálljt parancsoltunk s a már learatott búzamezőn vertünk sátrat.

27-én már nagyon közel voltunk Marosvásárhelyhez, itt vadkempingeztünk Lehelék barátaik társaságában. Ezek az utolsó éjszakák már nem igazán az alvásról szóltak...

28-án aztán "Megjött a kísérőcsapat, egy kocsmában várjuk a megfelelő szelet az induláshoz. Próbáljuk felvenni tempót a sörivásban. Lehetetlen." Pontban délre aztán megérkezett Lehel és Előd is (ők közel másfél éves út után) ezen útjuk végéhez...

Maga az útibeszámoló ugyan véget ért, de a történetek még nem, van még jópár szaftos sztori a tarsolyomban, szóval ne menjetek messzire ;)