Délelőtt gurulással kezdtem a napot – 30 km-t minimum gurultam lefelé. Úgy terveztem, hogy ma elérem Olaszországot. Viszont ahhoz egy kicsit bele kell húznom. Hétvége lévén nem sok boltban reménykedhetek, viszont kenyérre lenne szükségem. Délre szerencsére sikerül iható vizet tankolnom, s megfőztem az ebédem.
Szép tájakon járok – bár furcsán mutat a pálma a havas hegyek között – de az épületekről is látszik: „italiano”. Kőházak, melyeknek tetejét az a tipikus hullámcserép díszíti. Délután lévén (ráadásul hétvége) mindenki sziesztázik, sehol egy lélek. Szinte kihalt tájakon járok. A kerékpárutat szerencsére tudom követni, így késő délután már biztos vagyok benne: estére Como városában lépem át az országhatárt. Este hat ellenére sikerült egy bevásárlóküzpontot találnom (annak ellenére, hogy nem nagyon szeretem – mivel nagyon sok ember mozgolódik arrafelé, és nem érzem biztonságban a felszerelésem) – gondoltam Olaszországban már tutira nem lesz nyutva semmi, s szükségem van kenyérre. Az első helyen nem fogadta el a kártyámat a gép – upsz! De szerencsére pár méterre utánna vol egy másik, így sikeresen teljesítettem ezt a tervet is.
Átgurultam Como városába – ezzel el is vesztettem a kerékpárutat. Prúbáltam térképet venni: semmi... így kerültem az autópályára. Láttam én a táblát, de a GPS szerint nem arra kell mennem (és kerékpár módban van, csak nem annyira béna, hogy arra vigyen – na de vissza már nem lehet fordulni... a GPS meg van annyira béna... Kicsit leizzadtam! De megúsztam. Így elmondhatom magamról, hogy már tényleg tekertem autópályán. Viszont Olaszország nagyon sűrűn lakott, de tényleg mindenhol vannak, így nehezen sikerül megfelelő sátorhelyt találnom. Végezetül pár kör után sikerül kiszemelnem egy jó kis „eldugott” helyet.
Számokban: 142,78 km – 9,00 óra a nyeregben – 15,82 km/h átlag – 61,06 max
Reggel egész 9-ig szunyókálok. Részben mert megengedem magamnak, mivelhogy aznap tudom, már komoly mászások lesznek, részben meg azért, merthogy... elaludtam. Nyugodtan megreggeliztem, majd nekivágtam. Az időjárás szerencsére mellém állt, bízom benne, hogy a hegy szelleme is megengedi, hogy megismerkedjek vele. Bár szerintem ma még nem jutok fel olyan magasra.
Pár km után egy tábla fogad, miszerint a következő kilométereken 860 m-t fogok mászni. Na essünk neki! Jó kedvvel, elszántan és izgatottan vágok neki a hágónak. A táj egyre szebb, két hegyvonulat közt haladok lassan felfelé. Nyugodt tempóban tekerek, nem akarom magam kifárasztani. Mikor felértem arra a bizonyos cca. 1500 méterre tszf. egy újabb tábla fogad: a következő kilométereken újabb 600 métert teszek meg felfelé...
A második kanyar után elémtárult egy csodálatos, ámde komoly kihívásnak ígérkező világ. Megláttam az előttem lévő havas csúcsokat, amint hosszú kanyargós út vezet feléjük. Lassan haladtam, szinte csak kóstolgattam a kilométereket, közben nézelődtem és ámuldoztam. Bár nem tűnt olyan meredeknek az út, mégis meg kellett küzdenem az előrehaladással. A csúcs felé közeledve már jócskán elfáradtam. Nem gondoltam volna, hogy ma 2000 m fölé jutok. Azt viszont gondoltam, hogy lesz még pár ilyenben részem... na mármost: a csúcson „sztárfotó”, „hóbuckának támasztott kerékpár-fotó”, tájfotó... ezalatt kicsit megszáradtam, majd beöltöztem a lefeléhez. 400 m-re fogok ereszkedni, s mindezt pár km alatt! Remek lesz!!!
Az első kanyarban eszembe jut – hát ezt fel kell venni! Nagy nehezen felerősítettem a kamerát a kormánytáskára (milyen jól jött volna most az a fejkamera). Sajnos az úttest panelekből állt, így nem igazán mertem gyorsabban menni 50-nél (így is fél kézzel tartanom kellett a kamerát). 5 perc után aztán fogtam magam, elraktam a kamerát és élveztem a lejtőzést. A kanyarokban ezzel a megpakolt kerékpárral az érzés leírhatatlan – valami ilyet érezhetnek a motorosok ezeken a szerpentineken lefelé. Valószínűleg a fülig ért a szám (hacsak nem nevettem körbe a fejemet)... egyszerűen FANTASZTIKUS élmény lefelé száguldozni eme csodálatos tájon. Még-még-még akarok!!! Nem lehet ezeket a dolgokat megfelelően szavakba önteni kérem, ki kell próbálni, érezni, látni, átélni...
Na de pár szót még had ejtsek a mászásról: tudtam hogy a környék – azaz szinte egész svájc – tele van iható vizű kutakkal, így csupán egy liter vizet vittem magammal. Megpróbáltam az ételekből is a minimálisat vinni, mert ugye ilyenkor tényleg grammániássá válik az ember. Ennek eredménye az lett, hogy kicsit éhesen tekertem felfelé – ez azért is volt, merthogy spóroltam. Vagyis inkább mindig tűztem ki magam elé kisebb célokat, hogy majd ezután a kanyar után, vagy az után a vízesés után majd megállok, vagy harapok valamit, de aztán mindig tovább és tovább hajtottam magam. Kemény csata volt ez, de nem tudtam mi vár rám, mire hogy fog reagálni a szervezetem. Előkerült a meleg kesztyű is. Fönt, 2000 m-en 9 fok körül volt a hőmérséklet, kicsit szelesebb is volt talán az idő. Jól fel is öltöztem a száguldozáshoz, de aztán a második kanyar után rájöttem, hogy teljesen felesleges volt, mivel gurultam lefelé a nyárba. Ráadásul az addigi német svájc helyett megérkeztem az olasz svájcba – és ez látszott az épületeken is (furán is mutatnak a pálmafák hófödte hegyekkel a hátuk mögött). Egy faluban sikerült is vizet tankolnom, sőt később még bevásárolnom is, úgyhogy teljes lelki nyugalommal kezdtem neki a szálláskeresésnek. Mint Németországban a magaslesekre, úgy Svájcban a hidak alatti részre kaptam rá, így ismételten egy jó kis helyen találtam szállást.
Számokban: 79,67 km – 6,24 óra a nyeregben – 12,43 km/h átlag – 62,87 max 2106 m tszf. magasság
Eme híres nap, amikor is megpróbáltatások sora ért folyamatosan:
Reggelre ugyan elállt az eső, de az út elég sáros maradt. Mindamellett talán ismerős az a folytogató párás meleg, ami ilyenkor van. Hát ilyen időben kezdtem el lassacskán az aznapi mászást. 800 m-re kell feljutnom (többször is). A táj egyébként lenyűgözö, mindenütt hegyek, köztük tavak sokasága. A kijelölt kerékpárúton haladok, ami egyszer csak arra akar kényszeríteni, hogy kompozzak át a túloldalra. „Fizessek azért, hogy tekerjek plusz 50 km-t? Hogyne – persze! Térkép elő, GPS-en leellenőrizni: GPS szerint arra nincs út, de a térkép szerint van – biztos valami földút csupán, na de hát az jó nekem, nemde?! A parton megebédelek, sikerül netet is találnom, ahol olvasom Zoli kommentjét, miszerint nem mindig a rövidebb út a legrövidebb. Igen, tudom, de most rövidíteni „kényszerülök”. Gyerünk hát!
Ismét mászás következik, ráadásul elég meredek. Felérve megcsodálom a tájat, aztán kezdődhet az ereszkedés. Nem lesz itt semmi baj... ...azazhogy... ...egyszer csak tényleg véget ér az út. Na de folytatódik a gyelogút. Kicsit kavicsos, kicsit meredek, de hát kibírjuk.
Aztán egyszer csak: LÉPCSŐK. Biztos csak ezen a darabon, menjünk tovább – másmerre úgy sem tudok menni, visszafordulni meg nem akarok. Pár lépcsőfokon mindenestül viszem a bringát, de aztán egyre meredekebb lesz a terep, egyre keményebb. Megállok. Na most mi legyen?!
Folytatom! Próbáljuk meg a lépcsők mellett: na de ha beindul az 50 kg, nehéz megfogni. Ki is szalad a lő a kezeim alól, és csimm-bumm-dirr-durr, már fekszik is a földön. Áááá.. majdnem mondtam valamit! Lepakolok, cuccokat külön kézbe leviszem pár métert, majd vissza a bringáért. Ezt megismétlem párszázszor, kb. másfél órán keresztül. Elkezd esni – a lépcsők csúszósak, a terhem nehéz. Fáradok. De menni kell – már látom a végét (dehogy látom!)... Azt hiszem egy kicsit ideges vagyok. Miért csinálom ezt magammal?! Remélem tóléli a felszerelésem – és a bringám is – na meg én is.
Kemény csata ez mind a tereppel, mind a cuccokkal, mind az időjárással... és önmagammal is! De nem olyan fából faragtak asszem, akit egy ilyen kis „móka” megtörne... bár kissé idegesen teszem meg az utolsó métereket, de MEGCSINÁLTAM! És azt kell hogy mondjam, megérte, mert egy nagyon frankó úton ereszkedtem tovább. 400 m körül másztam lefelé azért, hogy átszáguldhassak egy majd egy kilóméter hosszú alagúton.
És kb. ennyi volt a jóból, ami ma jutott nekem, mert újra megjött az eső. Azaz még csak a jelei, de már annyira talán kiismertem a svájci időjárást, hogy nem reménykedtem a kegyelemben. Keressünk hát egy újjabb hidat. Szerencsére visszatértem az autópályához, úgyhogy reménykedhettem, hogy találok egyet. De előtte még elbizonytalanodtam a kerékpárút folytatását illetően. Annak ellenére, hogy Svájcban nagyon jól ki vannak táblázva a kerékpárutak. Egy-két fölösleges kör után végülis jó felé indultam el először.
Végülis találtam egy „fél”-aluljárót. Oda szépen befészkeltem magam. Na és ekkor jött az a bizonyos pofon, ami már nem kellett volna aznapra. Nem kell megijedni, nem történt semmi félelmetes, „csupán” mikor kibontottam a „konyhám” ajtaját szembesültem a szörnyűséggel: az égési sérülésekre hozott hab a flakonjából a táskámba került, de az utolsó cseppig. Minden, de minden olyan lett! Mosogathattam, törölgethettem... megirtam az sms-t a twitterre, vettem egy naaagy levegőt, és lenyugodtam. Minek idegeskedjek feleslegesen? „Ember! A legjobb sorod van mostanság, ne merj kiakadni egy ilyen kis semmiségen! Szóval elő a jókedvvel! Nevess az égre, nevesd ki magadat és légy vidám!”
Számokban: 100,45 km – 7,14 óra a nyeregben – 13,89 km/h átlag – 59,34 max
Mivel este még dolgoztam pár bejegyzésen, délelőtt beugrottam az egyetemre, hogy feltöltsem azokat is, így egy picit talán utolérve magamat a honlapon is. Minden szerdán ingyenes a belépés a KUNSTHAUS-ba, így ismételten „kulturalizálódtam” egy kicsit – Van Gogh, Rembrandt, Picasso... a legjobban a fiókmúzeum tetszett – fiókok voltak felosztva több kicsi rekeszre, amiben különböző ici-pici műalkotások voltak.
Ebédre „otthon” várt a jó kis indiai kaja, tusoltam egy utolsót, összepakoltam, és sikerült is délután elindulnom. GPS segítségével sikeresen kikeveredtem Zürichből, majd találtam is egy remek kerékpárutat. Egy nemzeti parkon keresztül vezetett, gyönyörű vadregényes utakon. Végig felfelé haladtam, de nagyon elenyésző volt az emelkedés. Mellettem egy patak zúgott folyamatosan, mert tele volt vízlépcsőkkel. Bár az időjárás elég borongós volt, és Zürich-ben is szivesen eltöltöttem még volna pár napot, de haladni kellett tovább az ismeretlenbe – merthogy nem tudtam, mikor-hol lesz legközelebb biztos szállásom. Piacenza-ban (Milano-tól 80 km) elméletileg lesz, de hát az még legalább egy hét.
Délutánra a borongós időből eső lett. A döngölt úton ez azt eredményezte, hogy rettenetesen koszosak lettünk (mármint a „lovam” és én). Egyszer csak megpillantottam egy aluljárót (a kerékpár út nagyjából az autópályával párhuzamosan haladt, olykor megközelítve azt). Bevállaljam?! Üsse kavics, elég elhagyatottnak tűnt. Sőt, nem isaluljáró volt, hanem csak egy kis hidacska. De szerencsére víz nélkül. Csupán egy pótkocsi pihent benne – huhú mekkora ágyam lesz! Fogtam egy ágat, szépen leöpörtem vele, megterítettem – főztem, megágyaztam – aludtam... volna. Már pont álomra szenderültem, amikor hangokat hallok – egy lány jött a kutyájával. Kicsit zavart voltam, mivel már tényleg félálomban voltam, köszöntünk. Láttam ám, hogy a szája sarkában kinevet :) Viszont úgy felriadtam, hogy kiment az álom a szememből. Késő éjszaka volt, amikor el tudtam végül aludni.
Számokban: 52 km – 3,17 óra a nyeregben – 15,77 km/h átlag – 50,97 max
A reggel blogírással kezdődött, majd palacsintasütésbe kezdtem - miközben néztem a Tour-t. Ebéd után elmentem az egyetemre hogy feltölthessem a blogbejegyzéseket, majd nyakamba vettem a várost:
Zürich Svájc legnagyobb városa. Zürichi tó északi partján fekszik, ahol a Limmat folyó kilép a tóból, kettészelve a várost. Azonban a folyón rengeteg alacsony híd ível át. Nyugati oldalán a Hauptbahnhofstrasse és a Szt. Péter templom (melynek 8,7 méteres számlapja a legnagyobb a kontinensen) a legismertebbek talán, keleti oldalán pedig a Grossmünster (nagykatedrális) az igazán egyedi, festett, modern üvegablakaival. Innen indult ki tulajdonképpen a reformáció, ezért a belseje szinte üres, mégis lenyűgöző látvány.
Valami titokzatos vonzerő van ebben a városban, ami ittmaradásra szóllít – vagy az itteni emberek nyugodtsága (fogják magukat, kiülnek a partra napozni, vagy úsznak egyet), vagy a kis macskaköves utcák, ahol minden egyes ház egy külön történet.
Este hétre már megéheztem, így visszatértem a lakásra. Alkottam egy pesztós nokedlit, majd megszerkesztettem a videókat. Így már tényleg azt mondhatom, viszonylag utolértem magam (persze még lenne mit szépítgetni, na de várnak rám az élmények!)
